Nyirő József

Jézusfaragó ember

Lazi Könyvkiadó 2012, Szeged

RÉSZLET A KÖNYVBŐL: OLVASSON BELE!

Amikor Nyirő József 1924-ben, az ismeretlenségből előlépve, leteszi a Jézusfaragó ember c. novelláskötetét a magyar olvasóközönség asztalára, nem sejtheti, hogy olyan kötetet tett le e sokat látott "asztalra", amelyet majdan többen a nyirői életmű csúcsának tartanak... Szokatlan dolog ez, mintha az operaénekes már az első fellépésén kiénekelné a magas C-t. Szokatlan és kényes, mert igaz ugyan, hogy lenyűgözi a közönséget, de egyúttal magasra is teszi a mércét. Hogy az éppen csak megszületett erdélyi magyar irodalom részéről erőteljes felütés volt ez a könyv, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan neves kritikusok méltatják lelkesen és elismerően, mint Németh László vagy Jancsó Béla.
A tekintetben is mérföldkő e mű, hogy nyitánya egy olyan sorozatnak, amely rövid időn belül a két világháború közötti magyar irodalom egyik kedvenc témájává avatja a Trianonnal idegen impérium alatt rekedt Székelyföldet és székelységet.
"A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske" - olvashatjuk mindjárt az első oldalon. És valóban, Nyirő székelyei e novellákban nem hétköznapi emberek, hanem mitikus hősök mitikus időben és térben. De a görögök óta tudjuk, hogy a mítoszok hőseinek élete távolról sem fenékig tejfel...
Viszont lebilincselő olvasmány. A javából.

Beleolvasó (Ekultúra)
2012. november 3.

Részlet a könyvből:
Megvirradt, mire újból hazatért, de nem mert bemenni a házba. Ott lesett az ablaknál, míg kiinthette az asszonyt.
– Hogy vannak? – nézett titkon az ágy felé.
– Csendesebben!… Elszenderedtek.
Megkönnyebbülten sóhajtott.
– Akkor nem is lesz több baj, mert meglesz az ezör lej!
– Honnan? – lepődött meg az asszony.
– Elvállaltam Szőcs Gór Istvánnak, hogy kihányom az öt öl követ… Ölit kétszázért. Az éppen ezör… Ha van mit, tarisnyálj fel, mert lehet, hogy két napig nem jövök haza.
– Hova megy?
– A kőbányába.
– Jaj, ne kísértse az Istent! Az minden pillanatban összeomolhat!
Feri bizakodóan legyintett.
– Omlik a fenét. Nem vesztegethetek el három napot, míg új bányát nyitok. Minél hamarabb megvan az ezör lej, annál hamarabb meggyógyulnak a gyermekek.
Az asszony erre nem szólhatott. Hozzáfogott, hogy feltarisznyáljon. Az ember elővette a csákányt, lapátot, vasékeket, eldugott dinamitot.
Nyugodt volt. Már hitt benne, hogy a két gyermek meggyógyul. Az asszonynak még odaszólt, mikor elment:
– Te pedig mondd meg a doktornak, hogy hozom az ezör lejt!

*
A régi kőbánya kinn van az erdő alatt, a Kecskés oldalában. Meredek, egyenes kősziklabarlang, ahova alig lehet gyalog is felmászni, de sehol az országban ilyen épületkő nincs, mint itt. Fagyálló, nem veszi fel a vizet, s kemény, fekete, mint a pokol kapuja. Fölötte az óriás fák gyökere a szabadba hull a hatalmas szikláról, mint az óriások szemébe hulló haj. Ez a barlang fölött függő szikla a veszedelmes. Könynyen lezuhanhat. Csak a szíjas, kemény fagyökerek hálózata tartja. Félelmetes alatta megállani is. Körülötte kivájták a követ a csákányos emberek. Még az egér is ijedten suhan el alatta.
Csak Ambarus Feri nem gondol rá. Tisztára meg van bolondulva. A kelő nap besüt a sziklák sötétségébe. Maga az Isten tartja neki a lámpát. Két erős kezében lendül a csákány, a szikláról szikraeső villámlik szét az ütések nyomán, hasad a kő, barna por rakódik a férfi arcára, s pokolszagot érez, de úgy érzi, hogy a halállal küzd, annak a koponyáját veri csákánnyal, hogy két gyermekét eleressze. Mindjobban belegyőződik ebbe a gondolatba. Még az ételről is megfeledkezik. Mint a kincset, úgy emeli a mázsás köveket, hordja a barlang szájába, és zúdítja le a mélységbe, ahol szekérrel is hozzájuk lehet férni. Inge ujjai leszakadtak, rongyokban lógnak, erei feszülnek, vére is megfesti a követ, de ő csak azt számolja, hogy ez is megér egy lejt, az is megér egy lejt, hármat, hatot, az ezör lejből marad kilencszázkilencvenkilenc, kilencszáznyolcvan, hetven, hatvan… Néha megáll, hallgatódzik, és boldogan azt mondja:
– Sokkal könnyebb a lélegzetük!
A két beteg gyermek lélegzete.
Az ő mellükről szedi le ezeket a köveket, és minél többet gondol rá, annál inkább hiszi… Már fényes a barlang is, mintha az is vele örvendene; pedig csak az ő szemei vérmesek, a teste mocskos, a haja csapzott, homloka sebes, keze üszkös; de a lelke tiszta… Aztán kék lesz a barlang, majd zöld fények verődnek fel benne, ismét arany; de ő csak annál jobban vágja. A kövek apróját is összegyűjti.
– Jó lesz a gyermekeknek játszani!
Itt-ott olyan a szikla, mintha élő emberfejek vigyorognának szembe vele, de őt nem ijesztik meg.
– Meggyógyulnak! – beszél hozzájuk örömében. – Meglesz a doktor ezör leje!…
A sziklafejek mintha bólintanának, pedig csak ő szédül, hiszen se nem evett, se nem ivott. A szőrtarisznya ott hever érintetlenül a sarokban, a korondi korsóról is megfeledkezett.
Csak akkor ijed meg, mikor érzi, hogy karjai gyengülnek.
– Nem lehet! Nem szabad! – ordítja a kőembereknek.
Fél abbahagyni, fél megpihenni, mert mindjárt itt az éjszaka, és éppen az éjszaka kínozza legjobban beteg gyermekeit. Felrémlenek előtte a lángoló arcocskák, szemeik lázas fehérsége, a furcsán éneklő, felcserepezett szájacskák, a homlokukon sárgálló verejték, a törékeny kis mellek szörnyű csatája az életért, és irtózva köpik száraz szájjal a markába, hogy a csákány nyele keményen ragadjon hozzá. Háta minden mozdulatánál végignyilallik, szőrös, fekete mellében a megerőltetéstől már összeomlottak a csontok, de a csákánynak lendülnie kell.
– Segíts meg, Úristen! – facsarodik félre a szája a kíntól, de hangja sincs már, a szerszám alig koppan a sziklához. Ő mégis úgy érzi, hogy szörnyű csapást mért rá, az utolsót, amitől széthasad a halál koponyája.
Hirtelen dördülés reszketteti meg a földet… (Ez volt az Isten keze ütése, ki segíteni jött Ferinek követ hányni.) Valami a homlokához ütődik, szemei kétfelé villámlanak, és egyszerre sűrű, fekete csend és setétség borul az emberre…
A falu népe rémülten siet ki az erdő aljába.
– Beomlott a kőbánya! – kiáltják egymásnak. – Odaütötte Ambarus Ferit!
Mindenki meg van rendülve.
– Két gyermeke halálán van, az apjok halott!…
– Siessünk, hátha még meg lehet menteni!…
Lihegve futnak, mindenki bízik még.
– Nem es kell addig szólni az asszonynak!…
Lábujjhegyen surrannak el a kicsi ház előtt. Félve pillantanak oda. Bent azonban csend van, a ház homlokán tábla: „Ragályos beteg!”
A vékony, kicsi asszony remegve lesi gyermekei sorsát. Vajon felébrednek-e?… Minden felébredés egy új feltámadás. Hirtelen felvillan benne az öröm. A nagyobbik szólott:
– Édesanyám!
Dehogy hallana meg egyebet a földön a szegény édesanya!
A falu népe kinn zajong már az erdőben a beomlott bánya körül. Ütések zuhannak, csákányok pattognak a sziklán, feszítővasak görbülnek el, asszonyok szoronganak szívre szorított kézzel, parancsok riadnak, férfiak nyögnek, torzulnak. Mindhiába! A hegyet nem lehet eltaszítani az ember fölül.
Százszor abbahagyják, százszor újrakezdik az erőlködést, míg mindenkiből ki nem fogy a remény.
– Lehetetlen, hogy még életben legyen! – vallja mindenki, és mégis újra nekifekszenek a hegynek. Legalább a holttestét meg kellene menteni.
A holttestét sem lehet.
–_Ötven esztendeig sem lehet ezt a hegyet elhordani innen! – mondja valaki.
Ha el lehetne, akkor is hiábavaló volna. Úgyis semmivé nyomta a testét.
Már lassan virradni kezd. Csak most látszik igazán a szörnyű pusztulás. Egész erdőt rántott magával a sziklahegy. A százados fák összezúzva, tördelve hevernek egymáson, a lecsúszott szirtek mint törött csontdarabok ütköznek ki a szétroncsolt föld barna testéből.
– Menjünk haza! – azt mondja valaki.
Az emberek keresztet vetnek, és némán hazamennek…

*

…Másnap reggel már hajnalosan ott volt, és ásni kezdette a hegyet.
– Te mit csenálsz? – kérdezték, akik látták.
Az asszony komolyan nézett rájuk.
– Még a boldogult uram felvállalt volt öt öl követ Szőcs Gór Istvánnak. El kell hogy végezzem a munkát, mert az ezör lejt meg kell adnom a doktornak.
Azóta ássa a hegyet.
Ásni is fogja, míg az Isten meg nem könyörül rajta.

A Kiadó engedélyével.

ekultura.hu

http://ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2012-11-03+18%3A00%3A00/beleolvaso-nyiro-jozsef-jezusfarago-ember