Saint-Exupéry, Antoine de

Értelmet az életnek

Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged

Fordító: Burján Monika

A magyar olvasók többsége számára Antoine de Saint-Exupéry neve összeforrt A kis herceggel, többi regényét (A déli futárgép, Éjszakai repülés, A hadirepülő, Az ember földje) már jóval kevesebben ismerik. Kiadónk néhány éve jelentette meg az író főművének szánt, de befejezetlenül maradt, Citadella című biblikus hangvételű parabolát. Jelen kötetünkkel ugyancsak Saint-Exupéry írói tevékenységének eddig kevésbé ismert oldalait szeretnénk bemutatni: a novellaírót, a tudósítót valamint a vezércikk- és előszóírót.

A kötetben összegyűjtött szövegek többsége eredetileg folyóiratokban látott napvilágot, s az író sokat emlegetett moralizáló hajlama már kezdettől fogva tetten érhető bennük. Akár a bolsevik forradalom következtében gyökeresen átalakult Oroszországból, akár a polgárháború tépte Spanyolországból küldi tudósításait, vagy éppen a pilóták természeti erőkkel folytatott küzdelmeiről mesél, Saint-Exupéryt mindig az emberi sors kérdései izgatják. Mi az élet igazi célja? Hogyan teljesedhet ki az egyén élete, hogyan válhat az ember Emberré? A kötet címadó írása Saint-Exupéry egész életművének üzenetét sűríti egyetlen mondatba: az ember akkor válik szabaddá, ha az életének értelme van. Felszabadító értéke ugyanakkor nem csak a hősies, bravúros tetteknek lehet, hanem akár a legegyszerűbb hétköznapi munkának is: „S még az egyszerű pásztor is, aki a csillagok alatt őrzi juhait, ha tudatára ébred szerepének, rájön, hogy több egy pásztornál. Őrszem. És minden őrszem az egész birodalomért felelős. […] S a pásztor, aki ráébred, hogy őrszem, már naggyá lett.”

Ajánló

Mikor még gyerekek vagyunk, mindnyájunkat lenyűgöz a kis herceg, e sivatagba pottyant, szomorú sorsú, aranyhajú kisfiú története. Felnőttként aztán többnyire újra olvassuk Saint-Exupéry meséjét, és rájövünk, hogy abban sokkal több rejlik, mint azt éretlen és ártatlan fejjel felfoghatnánk. Néhányan talán odáig is elmerészkedünk ez után, hogy elolvassuk az Éjszakai repülést, Az ember földjét, vagy a francia író más regényét, az életmű zsurnalisztikai oldala azonban rendszerint terra incognita marad.

Pedig Saint-Exupéry a magyar Karinthy Frigyeshez hasonlóan az írás mellett újságírásból élt, s nem mellékesen mindketten rajongtak a repülésért. Ám míg Karinthy élete végéig utas maradt, francia pályatársa pilótaként járta a világot, küzdött az elemekkel, harcolt félelmei ellen.

A repülés szabadsága mégis úgy látszik egyformán hatott a két tollforgatóra. De meglehet, hogy mindössze a háború iszonyatának felismerése, nyíltan megvallott pacifizmusuk köti össze a két írót. Mégis úgy érzem ennél sokkal többről, egyfajta lelki rokonságról árulkodnak műveik, mind a szárnyaló regények, mind a földközelibb műfajok terén.

Amit ugyanakkor egészen unikálisnak találok Saint-Exupéryben, az az a mód, ahogyan a leghétköznapibb tudósítás (valljuk be: nem túlzottan csiszolt és eredeti) hangneméből egyszerre zsigeri líraiságba vált. Képei, hasonlatai kivétel nélkül telibe találnak, és amiről elsőre nem tudna meggyőzni az érveivel, pillantok alatt elfogadtatja velünk az igazát.

Ez az igazság pedig az élet, az értelmes élet igaza. Ahogy Karinthy a „Tisztelgés a viadal előtt”-ben szembesít minket a bajnokok tisztelni való nemes kiállását ellenpontozó gyávasággal, a csőcselék gyávaságával, Saint-Exupery úgy érteti meg velünk, hogy ha a harcosokhoz csatlakozunk, megértjük céljaikat és bátorságukat, szélesebb perspektívából tekintve azonban teljesen értelmetlen a háború. Hisz’ minden háború a csőcselék háborúja, vagyis inkább az elszemélytelenedett államgépezetek viaskodása a semmiért.

Nincsenek igazi, nemes célok, csak bosszú. A közdelemből teljesen hiányzik az értelem, az értelmet pedig csupán a mindennapok, az emberközeli apróságok adhatják az életnek, s nem a politika, a mesterségesen szított gyűlölet.

Talán szerencséje volt Saint-Exupérynek, hogy tudósíthatott Sztálin Oroszországából, vagy a polgárháború dúlta Spanyolországból. Szerencséje volt, hogy repülősként olyasmiket megélhetett, amihez hasonlókat közönséges földi halandó nem élhet át. A legnagyobb szerencsének mégis azt tartom, hogy sikerült mások számára is világosan, hatásosan papírra vetni az élményeit, és így taníthatott, alakíthatta és alakíthatja (alakíthatná) még ma is sokak világszemléletét.

Kísérletezzünk hát vele, hátha rajtunk is sikerül jobbítania, és nem csak a botorul elhagyott virág után epekedő, bolyongó hercegfiú meséjével.

Galamb Zoltán

2007. február 5.

http://www.ekultura.hu/mutat.php?cid=3310