Tűz mellett
Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged
Szerkesztő: Sánta Gábor
1948/49 fordulóján Fekete István élete is gyökeresen megváltozott. Erdőgazdasági, illetve oktatófilmes állását elvesztette, apácalánya elhagyta az országot, az addigi irodalmi kapcsolatai pedig csaknem teljesen felszámolódtak. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, amelyek a fordulat idején kezdtek érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan „katolikus író”-ként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.
Az Új Ember és a Vigilia közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. A korábbi Kísértést folytató Tűz mellett című válogatást ezekből állítottuk össze, kiegészítve néhány, kötetbe még sohasem került, illetve kéziratban maradt szöveggel. A keletkezésük időrendjét ezúttal is szem előtt tartottuk, miként azt is, hogy ezek az elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek gyűjteménybe.
Tartalom:
Áradás
Egy élet
A halott
Feltámadás
Aratás után
Augusztus
Ősz táján
Egy nap
Tavaszelő
Diszpenzáció
Két ember
A széna
„Gyühet”
Partszakadás
Két anya
A pumi
Tűz mellett
A csuka
A kormányosné
Relativitás
Juli néni
Déli szél
Eddig csak néztem, de most már látok is
Két halászmester
Bánádi Péter meg a fia
Augusztus
A lámpás
Decemberi hajnal
Kilátó
Nosztalgia
A fa
Eső
Két pofon
A szőlő
Falun
Siska
Nagyszombat
Szeptember
„Csak”
Böjti szelek
Pálfordulás
MALOM ÉS SZŐLŐ (Sánta Gábor tanulmánya)
Ajánló
Bárhogy forgatjuk is a szavakat, bármennyire igyekszünk kikerülni a problémát, tagadhatatlan, hogy a létbizonytalanság, a megnyirbált szabadság rányomja bélyegét bármely író műveire. Ha nem is feltétlenül a nívón, a témaválasztáson, az óvatos jellemábrázoláson vagy cselekménykibontáson mindenképp megmutatkozik a kényszerű visszafogottság, a megkerülhetetlen tény, hogy a rögzített, szűkös keretek nem engedik teljesen kibontakozni a zsenit.
Hiába kardoskodik Wordsworth e tétel igazsága ellen az apácák allegóriájával egyik remek szonettjében, a korlátok korlátok maradnak, és hiába küzdünk ellenük, puszta jelenvalóságukkal megszabják, kíméletlenül leszűkítik a mozgásteret.
Pontosan e problémával kellett megküzdenie a második világháborút követő fordulattal írói kapcsolatait veszített Fekete Istvánnak is. A vallásosságát nyíltan felvállaló alkotót sokáig kizárólag az Új Ember és a Vigilia – e megtűrt, de nem támogatott lapok – foglalkoztatták csak rendszeresen. Ám hasábjaikon Fekete István legfeljebb tárcákat publikálhatott.
Igaz ugyan, hogy a műfaj nem állt távol tőle, hiszen korábban a Nimród című folyóirat is hasonló jellegű írásokat közölt tollából, a kizárólagosság azonban semmiképp sem használt Fekete István művészi kiteljesedésének.
A tárca ugyanis terjedelmi korlátai miatt nem engedi a mélyebb jellemábrázolást, a cselekményt, az eseményeket pedig ugyanígy a minimumra kell redukálni. Ami mindezek után megmarad, az a hangulatfestés, a néhány vonással felvázolt, ugyanakkor különösen célratörő jellemrajz, a történések csomópontjára, a fordulatra vagy a jellegzetes – épp ezért könnyen beazonosítható – helyi problémákra összpontosító elbeszélés. Valamint az allegória.
Fekete István tárcái, karcolatai épp ezért többnyire példázatosak, félreérthetetlen erkölcsi tanítást tartalmaznak, vagy nem egyszer a publikációk jellegéből fakadóan egy-egy jeles vallási ünnephez, időszakhoz kapcsolható életképek. Az előbbire jó példa az altruizmusra nevelő „A csuka”, vagy a karácsony szentséges hangulatától jó útra térő zsivány történetét elbeszélő „Két ember”, míg az utóbbira a felgyógyuló szarvas allegorikus képét kibontó „Nagyszombat”.
Ám Fekete Istvántól a humor sem állt távol, amit tökéletesen példáz „A halott” című elbeszélés, melyben egy „csodás” feltámadás tanúi lehetünk. E téma nem új, Fekete István a háború előtti „Csere” című novellában feldolgozta már. Szintén nem újdonság a többek között az ugyancsak háború előttről származó „Erzsi néni álmá”-ból ismert propagandisztikus jelleg, mely ezúttal az „Eddig csak néztem, de most már látok is” halászmester-képző kurzusa melletti, cseppet sem leplezett elkötelezettség hirdetésében nyilvánul meg.
A témák tehát visszaköszönnek, hol a korábbi novellákból, hol az író híres regényeiből. S akárcsak a regényeket, e rövidebb kisprózákat is átjárja a természet, a testünket-lelkünket tápláló anyaföld feltétlen szeretete, s éppily jellemző rájuk az egyszerűvel, a természetessel való harmonikus együttélés embernemesítő erejének magasztalása.
A tárcákat mindezeken túl az isteni megbocsátásba és a feltámadásba, az emberek jobbíthatóságába vetett hit teszi Fekete István talán minden más prózai művénél megkapóbbá, meghittebbé, emberibbé.
Galamb Zoltán
2007. február 23.