Slow - A lassúság dicsérete
Lazi Könyvkiadó 2014, Szeged
Fordító: Dávid Katalin Zsuzsanna
A világméretű Slow mozgalom Olaszországból indult útjára 1989-ben a gyorséttermek elleni tiltakozással. A felgyorsult világ ellensúlyozására, a mindennapi élet szépségének újrafelfedezésére született meg. A lassítást tűzi a zászlajára, de valójában a gyors és a lassú egyensúlyára, zenei kifejezéssel élve tempo guistóra, azaz a megfelelő tempóra törekszik.
Carlo Petrini, a Slow Food mozgalom megalapítója először az étkezésben hirdette meg a lassítást, később ez fokozatosan az élet minden területére beszivárgott: az otthonokba, a munkahelyekre, az iskolákba, a városokba, s újabb csoportok létrehozását inspirálta: Slow City, Slow Sex, Slow School. Lelkes fiatalok már Budapesten is számos programot szerveztek a Slow jegyében: elkészítették Budapest Slow térképét, Slow webet hoztak létre, „ajándékozz időt!” kampányt, Slow hetet szerveztek.
A szerző amellett, hogy bemutatja a mozgalmat és jeles képviselőit, egy belső utazásra invitálja olvasóit. Ennek során együtt járjuk vele végig a Slow minden jelentős helyszínét, a „lassítás” minden állomását, hogy végül megtaláljuk a „boldogabb élethez vezető utat, az egyensúlyt gyors és lassú között.” S ezt az élményt nemcsak megosztja velünk, hanem nagylelkűen a részesévé is tesz.
A hátlapszöveget Krajcsó Nelli, a Slow budapesti alapítója írta.
"MERT A VÁLTOZTATÁS NEM KÖNNYŰ"
(ekultúra.hu)
Minden embernek, tevékenységnek, pillanatnak megvan a maga eigenzeitje, helyes ritmusa. Vannak emberek, akik boldogan élnek olyan élettempóval, ami bennünket a sírba vinne. Mindenkinek magának kell megtalálni a számára helyes tempót, amely őt boldoggá teszi. Ahogy Uwe Kliemt mondja: „A világ gazdagabbá válik azáltal, hogy van hely a különféle sebességeknek.”
És éppen ebben a hozzáállásban látom az esélyét annak, hogy a Slow-mozgalom minél szélesebb körben elterjedjen, hiszen nem akarja megmondani, mit és hogyan csináljunk, nem ad mindenre kész megoldást, de még csak azt sem állítja, hogy nélküle fabatkát sem ér az életünk, egyszerűen megmutat bizonyos tényeket és összefüggéseket, illetve mások ezekre adott reakcióit, mi pedig eldönthetjük, tetszik-e nekünk ez az egész vagy sem. Ehhez pedig tökéletes narrátor egy olyan szerző, aki rendelkezik a kellő nyitottsággal és kíváncsisággal, ami a felfedezéshez és az újdonság megismeréséhez szükséges, ám van benne egy adag egészséges szkepticizmus is.
Valahogy így álltam én is ehhez az egészhez, aztán ahogy fejezetről fejezetre haladtam, úgy döbbentem rá, bizony egyre hosszabb időt töltök el az olvasottak átgondolásával, legfőképpen azért, mert önmagammal is tisztáznom kellett, hogy azt, amiről éppen olvastam, akarom-e vagy éppenséggel tudom-e beilleszteni a saját életembe. És bizony voltak olyanok, amik a süllyesztőben végzeték, mások viszont rendre felbukkannak a mindennapjaimban – rendszeresen, de nem állandóan, mert a változtatás nem könnyű, viszont éppen a kötet vezetett rá arra is, hogy sokszor már az is elég, ha legalább egy-két apróságon változtatunk, a többi jön magától, úgy és akkor, amikor eljön az ideje.
Mert eljön, abban biztos vagyok. Hiszen egyszer mindannyian eljutunk arra a pontra, hogy legyünk bármennyire is boldogok, valami hiányzik az életünkből. Na ez az a pillanat, amikor ha tetszik, ha nem, igenis meg kell állnunk, és végig kell gondolnunk, mi az, ami hiányzik, és ha rájövünk, igenis tenni kell érte, mert magától nem fog megoldódni. És itt nem kell nagy, világmegváltó dolgokra gondolni, lehet, hogy mindössze annyit kell tennünk, hogy belekezdünk valami alkotó tevékenységbe (festés, agyagozás, gyöngyfűzés, kötés, horgolás, hímzés), hogy több időt töltünk együtt a családunkkal vagy a barátainkkal, aminek kellemes mellékhatásai lehetnek a mélyebb, tartalmasabb kapcsolatok, de ugyanígy lehet az első lépés a rendszeres főzés vagy séta, de akár már az is, ha az étkezéseket nem a tévé előtt ülve, hanem az étkezőasztalnál, egymásra figyelve ejtjük meg.
És ami igazán jó ebben az egészben, hogy szinte észrevétlenül indul el bennünk a változás, ha máshol nem, hát a gondolkodásmódunkban mindenképpen, és lehet, hogy néha még mi magunk sem leszünk tudatában, mint ahogy a környezetünk sem fogja észrevenni, pláne nem az elején, de idővel talán feltűnik valakinek, hogy valami megváltozott, és lehet, hogy őt is érdekelni fogja, mi ennek az oka. Amikor ez bekövetkezik, meséljünk neki nyugodtan a Slow-mozgalomról, de vigyázzunk, semmiképpen se győzködjük, csak meséljünk neki – ha érdekli, úgyis kérdez vagy utánanéz, és utána közösen tudunk majd nemrohanni…
Galgóczi Móni
2016. június 23.