Csönd és közelség
Lazi Könyvkiadó 2013, Szeged
Szerkesztő: Reisinger János
RÉSZLET A KÖNYVBŐL: OLVASSON BELE!
A költő pályáját a versek mellett végigkísérte értekező prózája is. Mindezekből ad reprezentatív válogatást a kötet, amelyben Pilinszky aforisztikus tömörségű gondolataival szembesülhetünk élet és halál, kétkedés és hit, tragikum és boldogság, szerelem és szenvedés tárgyköreiben. Szikrázó meglátásai sorra elvezetnek a tények mögötti valóság kitapintásához.
"Az ember elsősorban az Univerzum polgára..."
(ekultura.hu)
„Fiúnak lenni nincs elég bátorságom. Atyának lenni nincs elég erőm. Két nagyság közt hányódó szegénylegény, vagy legjobb esetben fullajtár, összekötő, megoszló szeretet vagyok.” Ez írja magáról, pontosabban költészetéről Pilinszky János, aki többször, több szövegben kifejti, hogy nem érzi költőnek magát, az ihletet pedig valójában máshonnan kapja, ő csak mintegy személytelenül közvetít. Pedig legtöbben verseire asszociálunk nevének hallatán, életművének zömét – szavakban mérve mindenképp, de talán gondolatiságban is – mégis prózai művei és esszéi teszik ki. Engem rokonaim abban a szerencsében részesítettek, hogy idejekorán felhívták figyelmemet e „másik” Pilinszkyre, épp ezért nem csodálkoztam, amikor azzal szembesültem, hogy a Csönd és közelség című füveskönyv javarészét nem költemények, valóban röviden magvas gondolatok teszik ki.
Voltaképp nem is lehetne igazi füveskönyvnek nevezni a kötetet. A benne idézett részletekben kétségtelenül számos aforisztikus mondat akad, ám erejük – amint arra a szerkesztő, Reisinger János szintén rámutat – mindenekelőtt kontextusukból fakad, és elsősorban így is értelmezhetők a maguk teljességében. A sorozatban mindenképp ez az első olyan könyv, melyben ennyire feltűnően hosszúak az idézetek; gyakran teljes – nyilván rövidebb – szövegeket is olvashatunk. Ennek köszönhetően azonban láthatjuk az érvelés, a gondolatok ívét, a megtámasztó eszméket, és élvezhetjük Pilinszky sokszor Márai Sándoréhoz vagy Hamvas Béláéhoz foghatóan szép, míves magyar prózáját, mely semmiben sem marad el a híres versek nyelve mögött. Még akkor sem, ha tömörség tekintetében az esszék soha nem vetekedhetnek a költői megnyilatkozások szinte végletes minimalizmusával; a látszólagos eszköztelenség ennek ellenére mindkét esetben ugyanazt a stiláris irányt jelöli ki.
Ám sokkal fontosabb azzal tisztába jönni, hogy Pilinszky minden írását az evangéliumok, Jézus tanításának eszmeisége határozza meg. Jóformán egyetlen olyan gondolatot sem találhatunk az egész könyvben, amit nem a megbocsátás, az alázat és a szeretet igénye járna át. Nem csodálkoznék, ha hívők és nem hívők egyformán megtámadnák bizonyos eszmefuttatásait (a koncentrációs táborokról írtakat pedig egyenesen botrányosnak lehetne minősíteni, ha „kellően” felületesen olvasnánk a szóban forgó sorokat), a lényeg, úgy vélem, mégis abban áll, hogy – némi hangsúlyeltolással – vitatkozni pedig lehet vele. Vagyis nem megfellebbezhetetlen dogmákat igyekszik felénk közvetíteni, hanem saját élményeit és saját tapasztalatait osztja meg velünk, melyekre, ha csak önmagunkban is, de reagálhatunk, amelyeket továbbgondolhatunk. És még ha nem is fogadjuk el a következtetéseit, már a puszta mérlegeléssel gazdagabbakká válhatunk – legalábbis lelkileg.
Különösen érdemes például elolvasni az ünnepek kiüresedéséről, devalválódásáról szóló eszmefuttatásokat, vagy amiket a munkával vagy a személytelenség, az önfeladás fontosságáról ír. Olyan kérdések ezek, melyekkel magunk is évről évre, nap mint nap szembesülünk, és többnyire tehetetlenül széttárjuk a karunkat, mintha nem létezne megoldás. Igaz, könnyen lehet, hogy valóban nem is létezik, a társadalom, a nagyobb közösségek szintjén valószínűleg semmiképp. Pilinszky mégis kiutat ajánl: választ, ami lehet akár egy is a sok közül, ezt ki-ki maga döntse el, de számára mindenképp működőképesnek bizonyult, de ez az egyén megváltása csak. Persze ő nem is ítélkezik, nem akarja rákényszeríteni akaratát másokra, és ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot, hiszen valódi példát mutat hangzatos szavak helyett. És valóban a helyén kezeli a dolgokat, ahogy, míg egyértelműen magyar költőnek vallja magát, igaz katolikusként az alábbiakat tartja a – számára mindig részvétteliséget megkívánó – hazaszeretetről is: „Az ember elsősorban az univerzum polgára, másodjára a Föld lakója, harmadszorra: egy nemzet gyermeke. S ez így igazságos, így helyes.”
Megfontolandó nézet ez, ahogy a kötetben szereplő minden gondolat is az. Olvassunk, szemezgessünk tehát, aztán talán a valódi teljességre is kíváncsiak leszünk.
Galamb Zoltán - 2014. január 28.