Virágzik a mandula...
Lazi Könyvkiadó 2013, Szeged
RÉSZLET A KÖNYVBŐL: OLVASSON BELE!
Vitéz Somogyváry Gyula az 1920-30-as évek hazai közéletének ismert személyisége. Változatos, drámai életsorsának nyitányát az első világháború jelentette. Érettségi vizsgája után önként jelentkezett katonának, harcolt az olasz és az orosz fronton egyaránt. Töretlen akaratereje és izzó hazaszeretete átsegítette a nehézségeken. A háború végén tartalékos főhadnagy volt, ezt követően részt vett a vörös hatalom elleni szervezkedésben. Érdemeiért 1921-ben Horthy Miklós vitézzé avatta.
Költői tehetsége már fiatalon megnyilvánult, a háborús élmények hatására pedig megkezdte regényírói munkásságát is. Legnépszerűbb művei közé tartozik ismert regénytrilógiája – Virágzik a mandula…, Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt… – egy szociográfiai megfigyelésekben gazdag élményregény-folyam, amely az első világháború kezdetétől a Tanácsköztársaság bukásáig mutatja be a magyar történelem viharos és tragikus korszakát.
A nyitó darab, a Virágzik a mandula… főhőse, Fűzfa – aki maga az író, és aki szintén hazafias érzésektől vezérelve önként jelentkezett a frontra – hűen festi le a katonaélet szépségeit, de a gyilkos olasz front és a híres Bruszilov-offenzíva miatt a keleti front nem kevésbé rettenetes harcait is.
Somogyváry Gyula élete valódi magyar sors. Tartották irredentának, ellenforradalmárnak, németellenesnek, antifasisztának, kommunistaellenesnek, nacionalistának. Ő azonban csak magyar módon gondolkodott és cselekedett egy nem magyar korban. Ötvennyolc éven át e nemzet érdekében, az iránta táplált magas hőfokú szeretet birtokában munkálkodott. Írásai és tettei harmonikus egységet teremtettek: a humanitás, a mély istenhit és a hazaszeretet nemes érzülete dobogott benne élete utolsó pillanatáig.
„…SZÉP, MELANKOLIKUS, IDEALISZTIKUS ÉS FELEMELŐ…”
(ekultura.hu)
A vártnál sokkal nagyobb élmény volt Somogyváry Gyula könyve, pedig az elejétől a végéig tisztában voltam kisebb-nagyobb hibáival – de valahogy mégis működött, vitt, sodort magával megállíthatatlanul.
A könyv két, közel egyforma hosszúságú részből áll: az egyik legszebb szerelmi háromszög történetéből, amit valaha olvastam, és egy elég ismeretlen I. világháborús csata leírásából. Mindkettő zseniálisan tálalva a maga módján. A könyv legnagyobb erénye talán maga Somogyváry stílusa, ami hiába tűnik mai szemmel avíttnak, hiába fest egy túlontúl idealisztikus képet a „magyar vitézek” életéről (amit biztosan tudunk, hogy ilyen formában nem létezett), de egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól.
A szerző az első részben olyan erővel kelti életre az olasz frontról hátravont bakák mindennapjait, bolondozásait, gyerekes civódásait, játszadozásait, és különösen a fiatal és gyönyörű helyi lányhoz, Nannihoz fűzött érzéseit, hogy szinte „lelép a történet a lapokról”, és élni kezd. Élni, a mocskos háború pillanatnyi szünetében. Bár mindenki a fiatal olasz lány kegyeit keresi, de igazán közel csak két ember kerülhet hozzá: Rátz László, a papneveldéből önként frontra kerülő kamasz, és a történetünk lejegyzője, „Fűzfa” – aki becenevét versei miatt kapta. Az ő kapcsolatukra, vágyaikra, tétova tetteikre, kölcsönös félreértéseikre emlékszik vissza jó tizenhat évvel a történtek után Somogyváry.
Ez a visszaemlékezés pedig olyan érzékeny, mulandóságot sugalló és szép, mint a címadó növény, a mandulafa virága. Ez a jelképiség egyébként nagyon erősen jelen van a műben – talán túl erősen és túlontúl nyilvánvaló módon, de valahogy ezért sem tudtam most haragudni. Ennél hatásosabb azonban néhány gondosan felépített jelenet (köztük talán a legszebb imádság leírás, amivel valaha is találkoztam), amit valószínűleg kevesen fognak elfelejteni, akik olvasták a könyvet.
A második egység a keleti hadszíntér néhány vérgőzös napját meséli el, ahol a szöveg logikája, na meg a háború természete folytán, sorra esnek el a korábban jól megismert és többnyire szerethető alakok. Talán ennél a résznél jönnek elő leginkább Somogyváry „hibái” (nála a magyarok a legvitézebb emberek, akik hősiességéhez senki nem érhet fel; a magyar katonáknak szinte nincs is emberi hibájuk, szeretik és mindenben segítik egymást, és olyan hősiesen viselkednek, amit még az ókori görögök is megirigyelnének), ám mindez megbocsájtható, hiszen a tapasztalt frontkatona olyan élőn adja elő az eseményeket, olyan intenzitással mesél, amit nehéz nem figyelemmel olvasni. Ráadásul (túlzott pátosz és egyoldalúság ide vagy oda) mégis úgy tud mesélni a harcokról, hogy sem pacifista, sem túlzottan militarista szólamokat nem használ – valahogy megmarad középen: ezek a fiúk megtettek mindent, amit az adott körülmények között meg kellett tenniük, és igen, amit ott átéltek, hőssé tette őket. Ezzel nehezen lehet vitatkozni.
Somogyváry könyve manapság eléggé elsüllyedt a feledés tengerében, pedig ez egy olyan alkotás, amit érdemes lenne minél több embernek olvasnia, és elgondolkodnia rajta. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb olvasó számára letehetetlen lesz, még a hozzám hasonló kényesebb ízlésű vagy kicsit szőrösebb szívű olvasók is megbocsájtják kisebb-nagyobb hibáit, és elmerülnek Somogyváry szép, melankolikus, idealisztikus és felemelő világában.
Bak Róbert
2017. április 16.