Jo fiai
A Kisasszonyok-sorozat folytatása
Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged
Fordító: Sóvágó Katalin
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után Plumfield főiskolává nőtte ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és törekvő fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi a gondja-baja, mint egy gyereknek, és ilyenkor kiderül, hogy ők még mindig Jo „fiai"…
Louisa May Alcott (1832–1888) Pennsylvaniában született. Mire ő és három nővére kinőtt a gyermekkorból, cseppet sem gyakorlatias apjuk csődbe vitt egy forradalmian idealista oktatási elveken alapuló iskolát (a plumfieldi iskola mintaképét), egy gazdaságot és egy utópisztikus vegetáriánus közösséget. Louisának tehát már kamasz fejjel ki kellett találnia valamit, amivel hozzájárulhat a családi bevételhez. Néhány évig rémtörténeteket, illetve melodramatikus ponyvaregényeket szállított folyóiratoknak. Ezután arra gondolt, hogy ő és három nővére tökéletes modellek lennének egy komolyabb regényhez. Így született meg a Kisasszonyok, amelyből hamar klasszikus lett. Életszerű alakjainak és helyzeteinek köszönhetően az olvasók mohón várták a folytatásokat, s ez a családregény-folyam sok évvel a szerző halála után még mindig képes megindítani az olvasót.
Ajánló
Gyakorlatilag változatlan módon folytatódik Louisa May Alcott kibővített családregénye, hiszen pár szükségszerű halálesetet (March mama, Dick és Billy) leszámítva ugyanazon szereplők életének alakulását szemléljük. Továbbra is fontos szerepet játszik a történetben a keresztény vallásosság, no meg Alcott moralizáló, tanmeséken és személyes példamutatáson, gyengéd terelgetésen alapuló nevelési elképzelése.
Időközben eltelt pár év, már a legkisebb diák is elmúlt tizennégy, a nagyobbak pedig kirepültek Plumfieldből. A tapasztaltabb olvasók már bizonyára sejtik, ezúttal a felnőtté válás veszedelmeiről esik majd szó, csábításokról és azokról a tévutakról, melyek a tapasztalatlan ifjakra leselkednek. A hiúság és a léhaság, a talmi kapcsolatok, bizony alaposan próbára teszik a tanulás fáradalmaitól visszarettenő, kellő elszántsággal nem rendelkező diákokat.
Különösen érvényes mindez az otthon és aggódó szülők tekintetétől távol tartózkodókra. Vegyük példának okáért a hegedűművésznek tanuló Nat németországi tartózkodását. A megfelelő ajánlásoknak, no meg a gavalléros zsebpénznek köszönhetően bejáratos lett az „előkelő" társaságba, s mire kettőt pislantott, már házassági tervekkel méregette egy elszánt anyuka. Újsütetű barátai pedig meglehetősen költséges szórakozásokra vették rá, ami bizony alaposan megcsapolta a pénzecskéjét. Még szerencse, hogy ebben, az erkölcsi-lelki fejlődés szempontjából fontos pillanatban talált megértő okítót (Bhaer professzor ismerősét), aki a helyes irányba terelgette tanácsaival.
De Jo mindegyik fiával történik valami ebben a sorsdöntő évben, ami lezárja a gyerekkort, és elindítja őket a nagykorúság felé.
A regény matuzsálemi korban van, hiszen 1886-ban jelent meg először, és ez bizony érezhető is rajta. Tempója jóval lassabb, mint a mai könyveké, amit tovább terhel a moralista történetmesélés. Ami miatt mégsem tűnt el a leértékelt tucatkönyvek sikátorában, az nem más, mint Alcott személyes élményeken alapuló, „életszerű" helyzeteket vázoló mesélése. Szereplői idealizáltak ugyan, de nem teljesen légből kapottak, így sikerült megőrizniük a hihetőség álcáját.
A trilógia zárókötetéhez értünk (igen, tudom hogy ez a negyedik könyv, de a Jó feleségek eredetileg közvetlen folytatása volt a Kisasszonyoknak, nem pedig külön regény), és bár az utolsó bekezdés határozottan tagad bármiféle újabb írásművet, azért ebben ne legyünk annyira biztosak.
Galgóczi Móni
2007. február 21.