Havasi feszület
Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged
Szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt
Erdély költői közül egy sem hódított meg annyi szívet, mint Reményik Sándor. Vívódó, magányos költő, a magyar impresszionizmus lírájának, a transzszilván szellemnek kiemelkedő képviselője volt. A kisebbségi lét súlyos feltételei között is az erdélyi hagyományokhoz: nyelvhez, kultúrához, történelemhez ,,tíz körömmel" való ragaszkodásra tanított.
Ebben a kötetben Reményik természeti líráját ismerheti meg az olvasó. A költő a természetben is a maga lelkének tükröződését látja, a természet egyszerűen hangra kelti a benne élő érzelmeket. A természet fenségének, erejének, hatalmának és a költő lelke nyugalmának magával ragadó egyszerűsége a lírai költészetnek olyan új szépségét alkotja meg, amely Reményik nevét magában is maradandó irodalomtörténeti értékké teszi.
Ajánló
Havasi feszület - Reményik Sándor versei
Biztosan mindenki vágyott már olyan helyekre, ahová eddig talán csak képzeleteiben merészkedett el, és ott is csupán pár percig volt ideje élvezni a határtalant és végtelent, mert vissza kellett zökkennie a mindennapok valóságába. Reményik Sándor versei lehetőséget adnak a titokzatos és örökösen megújuló természet, az erdélyi hegyvidék megfoghatatlan szépségének, magányának, fenyőillatú, patakhangú és havashomlokú szikláinak bebarangolására. Mintha apró porszemként ülhetnénk a szerző vállain, úgy ízlelhetünk bele az ő magányába, örömébe, imáiba, lélegzetébe.
A természet iránti rajongása, az erdélyi hegyek iránti tisztelete, már-már vallásos imaként olvasható le a könyv lapjairól, de sejtetődik belőle, hogy Reményik is olyan ihlettel vetette papírra verseit, mint amilyen erővel csavarja ki a szél a bükkfát, dönti le a sziklát, borzolja fel a patakok habjait. Páratlan élményt kapunk olvasás közben, az ember szinte otthagyna legszívesebben mindent, amiért addig küzdött, és boldogan szárnyalna a barátkeselyűvel együtt az ormok felé. Elmerengésre késztetnek a szavak és a hasonlatok, a megszemélyesítések pedig egy igazi, élő csodát tárnak elénk, az élő Erdélyt. A fenyvesek küzdelme a viharral, a némán mosolygó feszület a dühöngő patak felett, a költő képzeletbeli, hegyre néző szobája, amelyből éjjelente is meghallani véli az erdő nyögését, mind-mind furcsa borzongással tölti el az olvasót, de mégis valamiért vonzza a képzeletet és a vágyakat.
A természet küzdelmeiben felfedezhető a szerző belső harca is a világgal szemben, az "emberbőrbe bújt halállal" szemközt, aki elől talán menekülni vágyott e versek közé, és ahol biztosan megtalálta a lélek kiútját, az örömök igazi világát, a természet igazságos és mindig megújulni képes varázsát.
Az utolsó versben minden érzése benne van. A Végrendelet-ben semmit sem kér, viszont magát önzetlenül feláldozza a mindenségnek.
Zatykó Zoltán