Csonkatornyok
Lazi Könyvkiadó 2006, Szeged
Szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt
Reményik Sándor a két világháború közötti erdélyi „költő triász" nagy hatású mestere volt, akinek verseit a fél évszázados kényszerű elhallgattatás sem tudta feledtetni. Ebben a kötetben Reményik hazafias költészetét követhetjük nyomon a Végvári-versek sirató-átkozó hangjától a kisebbségi megmaradásra és türelemre biztató későbbi versekig.
Erdély sorsa 1917 után csakhamar az erdélyi magyarság fájdalmának kürtjévé teszi Reményiket. Ez az ember, aki mindig egész szívével érzett, aki érzékeli a havas megvonaglását, amikor az első idegen katona átlép a határon, aki a virágok kelyhéből, a patak riadásából, a hegyen-vízen futó szélből a halál masírozását hallja ki, annak egész lelkét csak ez a döbbenet, a hazavesztés kegyetlen fájdalma töltheti be. Ha soha nem írt volna költeményeket, amelyekben a haza, a magyar szó halála sikolt, Reményikről akkor is tudnánk, hogy ebben a borzalmas időszakban egész lelkén csak ez az egy érzés uralkodhatott. S nem a divatos irredenta-költészet frázisai ezek a dalok, ugyanis sem a hangvételük, sem a stílusuk nem más, mint a korábbi verseké. Nem mások érzéseit veszi magára, hanem magában érzi a mások fájdalmát is, s ezt a közös fájdalmat fejezi ki olyan erővel, amilyen csak istenadta költőnek adatott.
Ez a hűség, ez az erdélyiség. Ez az erdélyi lélek, ez Reményik lelke.
Ajánló
A századfordulóhoz közeli események megihlették az európai költőket, írókat, akik saját nemzetükön, családjukon élhették meg a kitépettség érzését, azt a megmagyarázhatatlan hiányt, amit mások döntése hozott egy mohó és igazságtalan háború után. Néhányan, nyíltan kifejezve véleményüket támadtak mindenre, ami megsebezte a legbensőbb érzéseiket, sokan pedig óvatosabban fogalmazták meg azokat a gondolatokat, ami beléjük égetett valami begyógyíthatatlan fájdalmat. Reményik nem fél kimondani a fájdalmat és a keserűséget. Nem fél, mert mögötte vannak az erdők és a patakok, amelyek nem foglalkoznak az emberek által meghúzott határokkal, hiszen ők évszázadok óta ugyanarra futnak, ugyanarra hajladoznak a szelek előtt, mindig is támogatva egymást.
Mégis, valami most annyira megtörte ezt az egyensúlyt, hogy tagok nélküli emberként tűnik fel a föld, Erdély. Könnyes fogadalmak és összeszorított fogak hirdetik azt az ellenállást, ami nem hagyja elnyomni a lázadozó tiltakozást, és összeszedve az ősök szellemeit új vérszerződésért kiált.
Reményik marad, és nem megy el. Nem hallgat. Ömlenek belőle a keserű szavak, ostoroz és bőszít, nem hagyja apadni az erdélyiek könnyét, és hatalmasra duzzasztja, mert söpörni és sodorni szeretne. A harag mellett azonban ott a kipusztíthatatlan remény, és mintha ezt sugallná a költő neve is, Reményik, az örök reménykedő, a mindig reméltető harcos, a szavakkal hadakozó és harcoló. Azt hiszem nem is a szavak és a versek azok, amelyek metszenek, hanem az indulatok, az elfojtott méltatlankodás a megcsonkított szülőföld felett.
Csonkatornyok. Olyan csonkák, mint a költő lelkében megszólaló, eltorzított haza indulatai saját veszte iránt. A saját vesztünk iránt.
Zatykó Zoltán
2006. május 25.
http://www.potkave.hu/kultur/kultur.-.irodalom/csonkatornyok.remenyik.sandor.kulturalis